Lehet, hogy a címben szereplő szavak ismerősen hangzanak a mai középiskolások számára, de nem biztos, hogy jelentésükkel mindenki tisztában van. Sok érdekes szokásról, ma már nem élő, de valaha elég hosszú ideig ható hagyományról, ahhoz kapcsolódó tárgyakról, ruhaneműkről hallottak a HISZK Eötvös József Székhelyintézmény diákjai március 20-án, 21-én és 22-én a Tájházban, Terendi Viktória, a Tornyai János Múzeum néprajzos munkatársának szakszerű és érdekfeszítő előadásában. Az intézmény egyik munkatársa pedig arról gondoskodott, hogy a kinti hideget feledtesse a kemence melege.
Guba gubához… címmel hirdette meg a Bessenyei Ferenc Művelődési Központ tematikus foglalkozását, amelyről úgy gondoltam, hogy remekül illik néhány általam tanított tantárgy témáihoz. Fontosnak tartom azt is, hogy a diákok ne csak az iskola falai között, tanórai keretek között gyűjtsenek ismereteket a világról, s benne önmagukról. Ezért gondoltam, hogy 3 osztállyal is elmegyünk a 19. századi, illetve a 20 század első felének családi életét bemutató foglalkozásra. Néprajzi, társadalomismereti tudásunk bővítését vártam a meghirdetett 90 perctől. Nemcsak én, hanem a diákok is örömmel fogadták Terendi Viktória színes előadását, illetve a témához kapcsolódó feladatokat, gyakorlatokat, a korabeli textíliákat, eszközöket.
Az ismeretszerzés vezérfonalát egy keresztrejtvény adta meg. A beírandó szavak a fent említett korszak házasodási, udvarlási témaköréből kerültek elő, a pirossal jelölt négyzetek betűit összeolvasva megkaptuk a foglalkozás témáját: párválasztás. A mai középiskolások talán nem is gondolnák, hogy ebbe a témakörbe mi minden tartozik. Megtudtuk, hogy a 19. században és a 20 század elején az emberek nagy része a mezőgazdaságból élt. Viktória kérdéseire válaszolva a diákok szépen összerakták a korabeli társadalom képét, a nemek közötti munkamegosztást. Az is kiderült, ki a legény. No, nem az, hogy ki a legény a gáton, hanem az, hogy mit is jelentett akkor ez a fogalom, azaz a legény már járhatott kocsmába, cigarettázhatott és – többek között – udvarolhatott is. Persze csak ott, ahol szívesen fogadták. Miért fogadták szívesen? Lehet, hogy szerelemből, de ennél gyakoribb volt, hogy a szülők megegyeztek gyermekeik jövendőbeliéről. A lány, ha vonzalmat érzett egy fiú iránt, nem kezdeményezhetett, de legalább a neki nem tetsző legényt elutasíthatta. Bár ezt sem tehette mindig büntetlenül. A bálban, a táncosát visszautasító lányt „kimuzsikálták”, azaz a fiúk szépen kikísérték a bálteremből, és ő szégyenszemre hazakulloghatott. Persze aztán az őt kísérő gardemaminak is mennie kellett, pedig lehet, hogy számára a bál volt az a ritka alkalom, amikor végre ő is kimozdulhatott a folytonos házimunkából.
Tisztázódtak az ismerkedési lehetőségek helyszínei is, megtudtuk, mi volt a cécóbál, a fonó, azt, hogy a szüret előtti csőszködés is alkalmas volt az ismerkedésre. Kiderült, hogy pártában maradni szégyen volt, és bizony a fiúk ezt jelezték is, például az „öreglányos” ház elé húzott nagy tuskóval. Meglepődve hallották a fiatalok, hogy az esti harangszó után a lányok nem mehettek egyedül az utcára. A női szépségideál nem a csontsoványság, hanem a teltség volt, ami mutatta egyrészt azt, hogy a lánynak van mit ennie, illetve a termékenység jelképe volt. A látszat érdekben azonban már akkor is voltak praktikák, például a fenékpárna, de ezt a célt szolgálta a sok-sok alsószoknya.
A férfiak írhattak a nekik megtetsző lánynak szerelmeslevelet, sőt, ha ők maguk erre nem voltak képesek, a vásárokon rendelkezésükre álltak a szerelmeslevél-írók, de még erre a célra íródott könyvekből is lehetett ihletett meríteni. A levélre lehetett elutasítólag válaszolni, de ha személyesen megjelent a legény a neki tetsző lánynál, és ott hagyta a szűrét, a lány, ha nem volt hajlandósága a legény iránt, kiakaszthatta a szűrt az eresz alá, így a legény megtudta, hogy itt nincs keresnivalója, legfeljebb a kitett szűrét vihette magával. A korabeli szerelmeslevelekből jó néhányat elolvastak a diákok, egyik feladat a levél befejezése volt korhű stílusban, a másik a levél megírása a mai nyelvhasználatban. Jókat derültünk a levelek felolvasásakor.
Láttunk fényképeket esküvőről, hozományt szállító szekérsorról, koszorúslányokról és koszorúsfiúkról, népviseletet – és nem a mai értelemben vett menyasszonyi ruhát – viselő menyasszonyokat. Megtudtuk, mindenféle textíliát a nők állítottak elő, a fonalkészítéstől a szövésen át, a díszítésig, hímzésig. Kézről kézre jártak a lenből, kenderből készült törölközők, párna- és paplanhuzatok, szakajtótakarók, és még egy – mai szemmel elég nagy – női alsóneműt is láttunk. Mind hímzett vagy horgolással díszített volt. A tisztaszobában pedig a vásárhelyi hímzéssel díszített párnák, terítők okoztak esztétikai élvezetet.
Megtudtuk, ha nem jött össze a kívánt vonzalom, lehetett próbálkozni a varázslással, s szinte minden településen akadt egy-két idős asszony, aki segített a házastárs kiválasztásában. Bár őt nem biztos, hogy mindenki kedvelte, mert nevezték őt nemcsak kerítőnek, hanem gyalogsátánnak is.
Földesiné Laurinyecz Mária
tanár
